Az angol nyelv sok szempontból egyszerűbb a magyarnál (gondoljunk csak arra, hogy mennyivel - nagyságrendekkel! - kevesebb angol igealakot kell megtanulnia egy magyarnak, mint ahány magyart egy angol anyanyelvűnek, ha magyarul szeretne megtanulni), és bizony néha fantáziátlanabb is. Ennek ékes bizonyítéka, hogy mi mindenre használják a szóvégekre biggyeszthető "s"-t. Tekintsük át gyorsan!

• lehet a többes szám jele
• lehet igéken személyrag egyes szám harmadik személyű alanynál jelen időben
• aposztróffal lehet az "is" létige alak rövidítése
• aposztróffal lehet a "has" segédige rövidítése
• aposztróffal jelölhet birtokviszonyt

Ez már önmagában nehézséget okozhat kezdő nyelvtanulóknak, de én most nem e vonatkozásban szeretnék erről szót ejteni - hanem a helyes kiejtése miatt.

• Az "is" vagy a "has" rövidítéseként mindig "z"-nek kell ejteni.
• Ha olyan szóban vagy szerkezetben áll, amelynek az "s" előtti utolsó ejtett hangja magánhangzó, akkor "z"-nek kell ejteni. (pl. "trees" - kiejtve: "tríz")
• Ha olyan szóban vagy szerkezetben áll, amelynek az "s" előtti utolsó ejtett hangja zöngés mássalhangzó, akkor is "z"-nek kell ejteni. (pl. "dogs" - kiejtve: "dogz")
• Ha olyan szóban vagy szerkezetben áll, amelynek az "s" előtti utolsó ejtett hangja zöngétlen mássalhangzó, akkor "sz"-nek kell ejteni. (pl. "caps" - kiejtve: "kepsz")

Ez azért fontos, mert nem mindegy, hogy pl. a "spies" szót "szpájsz"-nak ejtem vagy "szpájz"-nak, az előbbi ugyanis fűszert ("spice") jelent, míg az utóbbi - a "spies" helyes kiejtéseként - kémeket. Ugye, hogy nem mindegy?

Sajnos azonban az "s" helyes kiejtése nem csak a szavak végén okoz problémát. Gondoljunk csak sokak kedvenc sorozatára, a Doktor House-ra, amelyet a TV2-n következetesen "háuz"-nak mondtak/mondanak, holott helyesen "háusz"-nak kellene ejteni. (Többes száma a "house" szónak helyesen: "houses" azaz "háusziz".)

Fonetikus karakterek hiányában (meg aztán - legyünk őszinték - aránylag kevesen ismerik az IPA chart fonetikus jeleit) csak néhány fontosabb mássalhangzóra térnék ki (nem fontossági sorrendben), amelyeket rendszeresen rosszul ejtenek honfitársaink:

"w": Nem egyezik kiejtésben a szimpla "v"-vel, a "w" ejtésekor ugyanis egy olyan, a magyar nyelvben gyakorlatilag ismeretlen hangzót kell kiejteni, amelynek ejtésekor a felső fogsorunk nem találkozik az alsó ajkunkkal. Ezt a bizonyos hangot úgy tudjuk előállítani, hogy gyorsan egymás után mondjuk, hogy "á" "ú" és megint "á". Vagyis azt próbáljuk meg kimondani, hogy "áuá". Azt a hangot keressük, ami akkor áll elő akaratlanul is, amikor az "u" "á"-ba megy át.

"t" és "p": Nem olyan lágyan ejti az angol ezeket, mint a magyar. Az angolul ejtett "t" hangban egy kis cicegés is benne van, míg a "p"-hez egy kis "h" is járul, mint amikor fitymálóan ejtjük magyarul érzelem-kifejezés gyanánt.

"r": Ez nehezebb kérdés, ugyanis angol nyelvjárásonként eltérően kell ejteni. A britek (egy része) szinte nem is ejti, ha a szó végén található (pl. Peter - "Pítö"), míg az amerikaiak raccsolva, torokhangként ejtik. Magyaros, pergő "r"-ként pl. a skótok használják.

"th": A mumus. A hangzó, amely számtalan helytelen inkarnációban él a magyar anyanyelvűek angol kiejtésében. Vegyük csak a "think" szót alapul - szokták ezt "tink"-nek, "fink"-nek vagy "szink"-nek is ejteni. Helytelenül. (A harmadik megoldás mondjuk vicces abból a szempontból, hogy a "szink" szó - eredetileg "sink" - értelmes igeként, ugyanis azt jelenti, hogy "süllyed", vagyis aki az "I think"-et "áj szink"-ként ejti, az azt mondja, hogy "süllyedek".) Pedig ez a hangzó is megtanulható. Zöngétlen változata (pl. a "think" szóban) úgy ejtendő, hogy nyelvünk hegyét a felső fogsorunkhoz érintjük, és megpróbálunk sziszegni. Ez a hang fog kijönni a szánkon. ;) A zöngés változat (pl. a "this" szóban) hasonlóan képzendő; a nyelvünknek ugyanott kell lennie, de "d" hangot próbálunk meg kiadni.

Ha lesz rá érkezésem, még visszatérek majd valamikor a magánhangzókra is. ;)